13 nap / 13 days left

English version see below!

A napok csak úgy rohannak, főleg, hogy a berlini út 3 hónapos lett a végére, így a jól megtervezett "5 hetem lesz még mindent előkészíteni és felkészülni" kicsit dugába dölt...
ugyanis 3 hetem marad, illetve már annyi sem.
Lassan minden porcikámba beivódik a Camino, a gondolataim 90%-as az Út körül forog, és az egyetlen téma, amiről szívesen beszélek, az ez.
Sokszor veszem észre, hogy Z.-val ülünk a kocsiban és mikor megkérdezi mir egondolok, a válasz mindig az, hogy a Caminora, sőt vannak pillanatok, amikro fejben már a Caminot járom.

Megpróbálom elképzelni azt, amit nem lehet elképzelni...
Megpróbálok felkészülni arra, amire nem lehet felkészülni...
Nehéz.

Vegyes érzések cikáznak bennem nap, mint nap. Várom, vágyam, akarom az Utat.
Közben pedig félek, tartok tőlek, sőt néha rettegek.
De ez a normális- vigasztalom magam. Már amennyire normális az, ha az ember, aki boldog. Boldog a magánéletében, az életében, elégedett a munkájával, imádja a Családját, a Barátait, a "normális" élet helyett azt választja, hogy hátára veszi élete terheit és nekivág egy 800 km-es zarándokútnak. Egyedül.
Azt hiszeme nnyire "normális" ez az egész... és ennyire vagyok az én is.
13 nap és aztán elindul... elindul az Út, ami hazavisz

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Days are just flying by, especially that the trip to Berlin ended up being a 3 month long one, so my good sounding plan "I'll have 5 weeks to prepare everything and get prepared" broke a little bit...
since I have only 3 weeks left, or even less.
The Camino is slowly but surely coursing through all of my body and mind, 90 % of my thoughts revolve around the way, and the only topic I really like to talk about is this one.
I often realize that we are sitting in the car with Z. and when he asks what I am thinking about, my answer is that it's about the Camino, in fact there are moments when I'm already walking the Camino in my mind.

I try to imagine what cannot be imagined...
I try to get prepared for what cannot be got prepared for...
It's hard.

I have mixed feelings about it every day. I wait, I wish, I want the way.
In the meantime I'm afraid, I fear of it, sometimes I'm even in dread of it.
But that's normal - I console myself. As far as it is normal, if someone who is happy, happy in her private life, in her life in general, who is satisfied with her job, who loves her family and her friends, instead of the "normal" life she choose to take her life's burdens on her shoulder and start a 800 km long pilgrimage. Alone.
I think that's how much "normal" this whole thing is... and how much I am as well.
13 days and then it begins... the Way begins which takes me home.