Újra itthon / Home again

A Compostellaem

Nagyon hosszú idő után újra itthon vagyok.
Úgy döntöttem, hogy a blogom még nem zárul be.
Rengeteg képet, gondolatot, érzést szeretnék még Veletek megosztani, s megőrizni magamnak is.

Első körben szeretném megköszönni az én fantasztikus Háttérországomnak, a Családomnak, a Barátaimnak és Mindenkinek, aki támogatott, ösztönzött és hitt bennem. Na és persze azoknak is, akik nem hittek bennem, de ezt soha nem dörgölték az orrom alá, azzal a címszóval, hogy ez hátha motivál.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy ilyen fantasztikus Családom és Barátaim vannak, Nélkületek nem ment volna, ebben biztos vagyok. Köszönöm!!!

Szóval a gondolatok, mint ahogy az érzések csak úgy cikáznak bennem. Úgy szeretném minél jobban leírni, elmondani, mindazt amit nem lehet elmesélni, nem lehet megfogalmazni. Ezt egyszerűen érezni, átélni kell... de azért én mégis megpróbálom.

Nehéz volt, hiába is mondanék mást, nagyon nehéz. Nehéz volt fizikailag, lelkileg és mentálisan, hiszen olyan szinten feszegeti itt az ember a határait, amit máskor nagyon ritkán.
Hogy soha nem bántam volna meg? Ezt sem mondanám.. na nem arra gondolok, hogy megbántam az Utat, mert nem. De hogy a 800 km alatt ne lett volna olyan, hogy elgondolkoztam, hogy mit keresek ott, és inkább lennék otthon... hazugság lenne azt állítani.
DE megérte.
Minden pillanat, minden fájdalom, minden megmászott hegy, és völgybeereszkedés, minden könny, minden izzadságcsepp megérte. Megérte, hisz olyan dolgokat tapasztaltam, olyan érzéseket éltem meg, olyan élményekkel gazdagodtam az elmúlt egy hónapban, amit mások egy életben sem.
Pont ez az oka, amiért most még minden olyan kusza. Azt hiszem ez az Út második fele, vagy a következő feladata, hogy feldolgozzam ezt a rengeteg tapasztalást, ezt a tömény érzelemmennyiséget és élményt.... és meggyőződésem, hogy ez a nagyobb feladat.

Amikor megérkeztem Santiagóba, és a szűk utcán befordultam a katedrális előtti térre, az a fél óra teljesen jelképezi, ami bennem van.
32 napon keresztül és még azelőtt évekkel rengeteget álmodoztam erről a percről. Annyiszor elképzeltem a gyaloglással telt napokon a pillanatot, amikor majd megérkezem, amikor ott tornyosul felettem a katedrális, körülvesz a családom, és valóra válik életem álma.
És igen 2012.09.29- egy hónappal az indulásom után odaértem, a szűk utcában a katedrális mellett és egyre lassabban lépkedtem.
Befordultam a sarkon és megérkeztem.
Egyszerre tört rám minden...ahogy megláttam a Családom az igazi boldogság, hisz hónapok óta nem láttam Őket és végre ott voltak. A határtalan öröm, hogy megérkeztem, 800 km után végre ott álltam, előttem a Katedrális és én ott vagyok. A hihetetlenség érzése, hogy igen valóra vált az álmom, hogy megcsináltam, hogy meg tudtam csinálni. És a keser, a bánat, hogy vége. Visszavonhatatlanul vége. Zarándoklétem, ez a különleges világ véget ér. S bár azt hiszem, mi akik a Caminot járjuk örökre zarándokok maradunk, Camino Testvérek, ennek ellenére ez az élet nekem ott befejeződőtt. S mint minden vég, ez is szomorú.
Fél órán át csak kóvályogtam egyik ölelésből a másikba, a katedrális csodálva, a kőre ülve, hol fülig érő mosollyal, hol könnyeket hullatva.
Ahogy semmit nem lehet elképzelni az Úttal kapcsolatban előre, hogy milyen lesz, így a megérkezés sem olyan lett, mint ahogy elképzeltem. Annál sokkal sokkal több volt, mint ahogy az Utam is... sokkal több volt, mint amit valaha is hittem. Rengeteget kaptam és ezt soha nem fogom elfelejteni, soha!

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

After such a long time, I'm back home again.
I've decided that my blog is not ending yet.
I have a lot of images, thoughts, feelings I would like to share with you, and treasure here for myself as well.

First of all I would like to say thanks to my awesome Background country, my Family, my Friends and Everyone who has supported me, encouraged me and believed in me. And of course to those who did not believe in me, but never rubbed it in my face, so that it might get me motivated.

I am grateful to have such an awesome family and friends, I could not have done it without you, that's for sure. Thank you!!!

So my thoughts and my feelings alike are just zigzagging in me. I would like to describe, to tell you as much as possible all that you can not really tell, you can not really say in words. It has to be felt, it has to be lived through ... but still I'm gonna try.

It was hard, it's useless to decline it, it was very hard. It was hard physically, spiritually and mentally, because you are pushing your limits to such level, which is hardly done at any other times.
Did I never regret it? I'd not even say that .. well, I'm not thinking of regretting the Way itself, because I did not. But to say that during the 800 km there were not times, when I was thinking why on earth I had been there at all instead of being home... it would have been a lie.
BUT it's worth.
Every moment, every pain, every hill climbed, and valley sloped, every tear, every sweat were worth it. It was worth it, since I experienced such things, I experienced such feelings, and got richer by them in the past month, which others cannot have in a whole lifetime.
That's exactly the reason why everything'a so straggly yet. I think this is the second half of the Way, or its next task, to process all these experiences, this undiluted huge volume of emotions and experiences .... and I am convinced that this is the bigger task.

When I arrived to Santiago, and in the narrow street I turned to the square in front of the Cathedral, that half an hour period of time fully represents what is inside of me.
For 32 days and for many years before that I had been dreaming a lot about that minute. During the days spent with walking I imagined so many times the moment when I would arrive, when the Cathedral would be towering above me, when I'd be surrounded by my family, and the dream of my life would finally come true.
And yes, on 29.9.2012, one month after my start I was there in the narrow street next to the Cathedral and I walked slower and slower.
I turned at the corner and I arrived.
Everything was just touching me that time ... Real happiness as I spotted my family, because I have not seen them for a month and finally they were there. Measureless joy that I arrived, that after 800 km I was finally standing there, the Cathedral was in front of me and I was there. The feeling of incredibility that my dream came true, that I did it, that I was able to do it. And the bitterness, the sorrow, that it was over. Irrevocably over. My time of being one of the pilgrims, this special world had ended. And although I think we who were on the Camino are gonna remain pilgrims, Camino Brothers and Sisters forever, still this life ended for me there. And like every ending, it is sad.
For half an hour I was just giddying around from one embrace to another, marveling at the Cathedral, sitting on the stone, once with a big smile, once with tears in my eyes.
As you can not imagine anything about the Way in advance, can not imagine what it's gonna be, in the same way the arrival was not as I imagined. It was so much much more, like my whole Way ... it was much more than I ever thought. I recieved so much, and I'll never forget it, never!